Bevezetés
Kókaku császár (1) kipihenten ébredt, bár a mai megbeszélés melyre készülnie kell nem a legkönnyebbek közé fog tartozni. A titkos tanácsadók kérték, hogy sürgősen üljenek össze, mert az embereknek, a népnek, s az országnak a jövője a tét. - Furcsa azért, - Gondolta a császár - hogy a két legnagyobb ellenség is egyetért a megbeszélés témájában.
Talán tényleg fontos, amiről szó lesz. Tokugava Ieharu (2) már több mint 20 éve shogun, s teljesen szokatlanul egyetért azzal, amit a titkos tanácsosai is javasolni akarnak neki. Vajon mit nyer ezzel? Hisz a Tokugavák soha nem tettek semmit érdek nélkül. - Étkezés közben még mindig erre gondolt, bár gondolatainak egy része egy kicsit előrébb járt már.
Ma van a cseresznyevirág ünnep is, mely hosszú idő óta nagyon fontos az ország egész területén. Az udvarról hallani a gyerekek zsivaját is, izgatott hangjuk behallatszott, de ez egyáltalán nem zavarta. A császár felkészült a megbeszélésre, s magához vette a Magamata ékszert, melyet Izanagitól, az apjától kapta Amaterasu napistennő. Közben az alig tizenhárom éves Kókaku császár a hiedelmekre gondolt: - Mely szerint egy ember lelke van zárva a Magamatába, mely továbbörökíthető, vagyis az egyén ereje, hatalma, autoritása rászáll utódjára! Mivel ezt Amaterasu istennő kapta apjától, a császár szerint a főisten, Izanagi a saját lelkét zárta a kőbe. Az istennő ezt unokájára hagyta, aki Japán első császárának a dédapja lett! Ez a kő által lett a császárok hatalma isteni eredetű. - Hirtelen meghallotta az egyik gyermek dalát, mellyel vissza is zökkent a valóságba.
Még egy pillantást vetett az ékszerre, s elindult a megbeszélésre. A kerten áthaladva egy pillanatra megállt az egyik cseresznyefa mellett, rápillantott a szirmokra, s elmosolyodva azok szépségén továbbindult. A kert hídján áthaladva megpillantotta tanácsadóit, mosolyát elfedve továbbindult feléjük. Tokugava Ieharu figyelte az ifjú császárt, s arra gondolt: - Mily furcsa ez az élet! Ezen az ifjún múlhat a császárság, s egész Japán jövője! – A tanácsadók a shogunnal együtt mélyen meghajoltak Kókaku császár előtt.
A császár bevonult, s helyet foglalt, a tanácsadói követték. - Mikado! – Szólalt meg Naga, a legidősebb tanácsadó. – Nagyon sok idő óta figyeljük a külvilág eseményeit. Sok dolgot megelőzhettünk volna, ha megfelelő figyelő, s beavatkozó hálózatot tartanánk fenn! – s közben mélyen meghajolva egy iratot nyújtott a császár felé. - Nagyuram! – Szólalt meg Tokugava, s közben tőle szokatlanul mélyen meghajolt ültében a császár felé – Ebben az iratban leírtuk elképzelésünket, meglátásainkat, s következtetésünket. –
A császár elvette a felé nyújtott iratot, végigolvasta, s kérdőn tekintett a tanácsadóira.
- Ha ez így van, ahogy itt le van írva, akkor komoly a probléma. – mondta – Csak egy kérdésem van, hogy ha ezeket a lépéseket megtesszük, mennyi esélye van Japánnak, hogy túlélje ezt a káoszt? S túléli-e egyáltalán? –
Tokugava Ieharu feltekintett, s halkan megjegyezte: - Csak ez az egy esélyünk van, más lehetőségre nincs semmi remény. – A császárral komoran néztek egymás szemébe.
1. Kókaku (Tomohito) császár 1780 – 1817 Go – Momozono veje és Higajasima dédunokája.
2.Tokugava Ieharu Shogun 1760 – 1786 (Shogunként uralkodott)
I. rész
Stefan Berger Lekanyarodott az E43-as útról Rothenburgnál Ansbach felé. Rengeteg ideje volt még a megbeszélt találkozáshoz. Még tankolni is akart Colmbergnél, bár az üzemanyag még bőven elég lett volna az egész útra. Nagyon korán ébredt ma, nem tudott aludni. Egy új barátja kérésére indult útnak, hogy segítsen neki. Bár nem tudta pontosan, mit tudna segíteni ennek az illetőnek, amikor egyetlen szavára, intésére akár harminc férfi ugrott, mint ahogy ezt tapasztalhatta többször is. E az idegen barát, egy idősebb japán volt. A neve: Kazuhito akár a 107. Japán császár családneve, tele volt rejtéllyel. Valójában az első találkozásuk is olyan volt, mintha már nagyon régi ismerősök lettek volna. Ahogy idáig jutott a gondolataiban, már meg is pillantotta a benzinkutat. Lassított, indexelt, majd amikor a lehajtóhoz ért, behajtott a benzinkúthoz. Tankolt, majd bement fizetni. Kért egy kávét, s az ablak mellé leülve tovább gondolkozott...
- Késő tavaszi napon az egyik bolt parkolójában megpillantotta az idősödő japán férfit, aki éppen a kereket cserélte. Mivel a mellette levő autó az övé volt kinyitotta a kocsija ajtaját, berakta csomagját. Rápillantott az idősödő férfira, majd nagyot sóhajtott, s megkérdezte angolul: - Segíthetek? – A férfi hálásan pillantott rá, s megszólalt Stefan meglepetésére tört németséggel. - Nagyon köszönöm, hálás leszek a segítségéért! – Stefan mosolyogva kezdett a kerékcserének.
Stefan megitta a kávéját, elindult a kocsija felé. Az egyik kútnál egy kisgyerek mászott ki a nyitott ajtón, s elindult a szomszédos kút felé. Egy kamion éppen ekkor ért a lehajtó végéhez.
Stefan nem gondolt semmire csak ösztönösen elkezdett a kisgyerek felé futni. Felkapta, s továbbfutott vele a kút, s a mellette levő tartóoszlopok közt.
A kamion nagyot fékezett. Mindenki odakapta a fejét, s bentről egy fiatal nő sikítva rohant ki.
Stefan magához szorította a megriadt gyereket, s nyugtatta. Lágy hangon suttog a fülébe. Elindult vele a kocsihoz, melyből a gyermek kimászott. A kocsit megkerülte s az apa kezébe adta a gyereket.
- Most már minden rendben lesz! – Mondta az apának, s a saját kocsijához ment.
Beült, indított, odaintett a gyereket tartó apának, akihez közben a sikítozó nő is odaért. A férfin látszott az öröm, hogy gyermekének nem lett baja, s le lehetett olvasni a szájáról: - Köszönöm!- Stefan folytatta útját s közben azon gondolkozott:
- Hogy lehetnek ennyire felelőtlenek a szülők, hogy a kocsi ajtaját nyitva hagyják egy ilyen forgalmas helyen, mint egy ilyen benzinkút? - De erre nem talált magyarázatot.
Ansbachot elhagyva, folytatta útját Nürnberg felé. S egy kis örömöt is érzett, hogy nemsokára eléri úti célját. Addig is élvezte a tájat, s annak minden szépségét. Bár nagyon sokszor járt már erre, mindig talált valami új apróságot, melynek úgy örült, mint egy kisgyerek. Nürnbergbe érve Stefan az állatkert felé vette az irányt. Az ottani parkolóban találkoztak Kazuhitoval. Kazuhito beszállt mellé, majd megadta neki az úti céljukat. A belvárosban egy kertes házba kanyarodtak be. - Álljunk oda a fa alá! – szólalt meg Kazuhito. Stefan szó nélkül odaparkolt, ahová a barátja javasolta. - Hagyd a kulcsot a kocsiba. – mondta Kazuhito. – Itt teljes biztonságban van a kocsid. – folytatta egy kis vidámsággal a hangjában. Majd egy különálló ház felé pillantott. Mint egy varázsütésre az ajtaja kinyílt. Kilépett rajta egy fiatal ázsiai lány. Stefan bár nem igazán tudta megállapítani, hogy milyen nemzetiségű, de sejtése szerint a lány is japán lehetett. A lány elmosolyodott, s meghajolt feléjük, s az ajtóra mutatva megszólalt:
- Üdvözöllek, gyertek beljebb! Készítettem számotokra egy kis harapnivalót. –
közben az ajtóra mutatott. Bementek, Stefan egy gyors pillantással tekintett körbe. Ledöbbent a helyiség egyszerűségében rejlő szépségén. Az egyik festményre pillantva elcsodálkozott. A barátját és a lányt látta rajta. - Mintha egy fotó lenne! – Mondta Stefan ámulattal a hangjában. Kazuhito és a lány egymásra pillantottak, s egy pillanatra elmosolyodtak. - Ez a nevelt lányom festette, - szólalt meg Kazuhito – elnézést a modortalanságomért. Ez a fiatal hölgy itt a nevelt lányom, a neve: Matsuko Sonoda
www.carlos.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!