saját vers

Prológus

- Anno Domini: 641 -

  Egy csapat lovas vágtat az erdőben. A vezetőjük és három társuk a lovak hátára vannak fektetve és        kötözve,az ötödik lovon a halott urukat viszik, akit orvul megöltek. A vezető megálljt parancsol, utasítja az embereit, hogy ültessék fel a nyeregbe,s a lábait kötözzék a nyereghez. A csapatban van  még a vezető két testvére is, akik bátyjukat ismerve ellenkezés nélkül végrehajtották az utasítást. A vezető kivonta a kardját,s a lovát visszafordította abba az irányba, amerről jöttek és lassú ügetésre fogva a lovát vissza kiáltott.  
- Megpróbálom feltartani őket. De azért siessetek, az urunkat vigyétek biztonságos helyre, amilyen gyorsan csak lehet. -
A két testvére szomorúan nézett a fák között lassan eltűnő bátyjuk után.  
- Ezt kell tenni egy jó harcosnak, - gondolták. – egy Degannak ez a kötelessége, s ezt kívánja a család becsülete is. -  
A két testvér szinte egyszerre rántotta vissza a már indulni készülő lovat, egymásra néztek, majd sebes vágtába kezdve bátyjuk után iramodtak, s nem törődve az esetleges rejtőző ellenséggel, kurjongatni kezdtek.
A szomszéd úr várába érkező kíséret elmondta az esetet az ottani Degannak (vezetőnek) és urának, akik azonnal lovasok élén a három testvér segítségére sietett Amikor rájuk találtak, már egyikük sem élt, sok seb látszott a testükön. A ruháik merő vér volt, körülöttük rengeteg halott feküdt a földön. A testvérek arcán még mindig ott volt az a mosoly,mely olyan nagyon jellemző a családra. Az egyedüli túlélő a vezető szürke színű lova volt, aki senkit sem engedett a gazdája közelébe. Az orrával próbálta noszogatni, életre kelteni. Másfél napba került, amikorra a Deganokvezetőjének tizenegy éves fiát elhozták otthonról,ő tudott csak odamenni az apjához, megsimogatta, majd elszántan, a sírást vissza fojtva, de ugyanakkor mondta: 
- Apám, el fog jönni az a nap, amikor bosszút állok érted, s a testvéreidért. -
 

 
 
 
 
 

 
 
 
 
 
 
                                                 - Tíz évvel később -

Gregorius, a fiatal úr barátjaként a várból kijött, szabad vágtába fogta a lovat, hogy a családját minél előbb megláthassa. Édesanyját már több, mint féléve nem látta. Élvezte a szabadon áramló hideg szél leheletét Noha tudta, hogy nemsokára fázni fog. Nem értette ugyan, hogy most miért küldte haza a fejedelemasszony,de igazából örült neki. Lassacskán beköszönt a tél, de őt az első szerelem tüze égeti belül Ezt muszáj megmondani a családjának,édesanyjának. Már azért is, mert a fejedelmi udvarban hiába van sok barátja, ezt nem lehet megbeszélni velük. Az útja lakatlan, de ismerős tájakon viszi. Otthon van! Errefelé ismeri a sziklákat, ahol gyermekként sokszor sebesítette meg magát könnyebben- súlyosabban. A gyógyító minden alkalommal mondta a családjának:  
- Ez a gyermek! Ha így folytatja, egy pár éven belül még a kezét sem fogja tudni felemelni. -
Az apja halálakor tett fogadalma szintén foglalkoztatja naponta. Az udvarban a fejedelemasszony és tizenegyedik éves fia barátként, csaknem családtagként kezelik. Nem múlik el nap, ne dorgálják meg viccesen:
- Gregorius, kedves fiam! Már megint túlhajtod magad. -
- Baráttól az ember egy kicsit több odafigyelést vár. -  
- Ne gondolj mindig a bosszúra, az nem jó tanácsadó! -  
- Legalább egy kis életet hagyj szegény párában! -  
Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, amikor fegyvercsörgésre lett figyelmes. Apja halála óta, mintegy tíz éve készül nap - nap után, hogy kipróbálja magát igazából. Fáradt lovát vágtára ösztönözve, kirántott karddal a fegyvercsörgés irányába indult. Egy közeli tisztáshoz érve, meglepve állította meg a lovát. Szerelme, Bettina harcolt vadul egy nagy darab férfival. Gregorius örömmel látta, hogy a lány nyerésre áll. Bettina egy hirtelen kardmozdulata után,amely úgy csapott le,mint egy sólyom legyőzött ellenfele nevetve szólalt meg:
- Óh, jó úrnőm! Kegyelmezz öreg tanárodnak, aki a tudását is elveszíti, ha a fejét veszed! -
A leány leengedte a kardját, s halkan, mintegy szégyellősen megszólalt:  
- Sajnos! Kegyelmet nem adhatok. Mert akkor soha nem leszek méltó az én Gregoriusomhoz, s az ő családjához. Vedd a kardod és folytassuk a gyakorlást! -  
Gregorius, aki eddig az ámulattól csendben volt, vissza akart óvatosan, csendben húzódni. A lova felhorkantott. A két vívó úgy fordult hátra mintha , egy kígyó marta volna meg őket. A nagy darab férfi egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet, s hatalmas nevetésben tört ki.
- Íme itt van az-az ifjú, akihez az én kis bogaram nem méltó!- szólalt meg. S a két fiatal zavara,valamint Bettina pirossága láttán, újra nevetni kezdet.  
- Gyere, s csatlakozz közénk ifjú Gregorius, én már úgyis farkas éhes vagyok, nektek pedig jót fog tenni egy kis pihenés. A lovad is már fáradt, hagyd őt is pihenni egy kissé. -  
- Köszönet a szíves látásért,elfogadom. – szól az ifjú, s Bettinához fordulva folytatta. – Ez a kardforgatás, már megbocsáss drága hölgy nem neked való. De olybá tűnik nekem, hogy sok férfit meghazudtolsz ezzel a tudással. Ki volt a tanítód? -  
-Kedves Gregoriusom, a nagybátyám, Wolf tanított erre az úgymond férfias játékra az apám halála után.- szólt Bettina egy kis csipkelődéssel a hangjában,s közben a nagydarab férfira mutatott. – Ővele láttál egy kissé szórakozni az imént. -
- A látottak alapján úgy ítélhetem meg, hogy még én is tanulhatnék tőled drága hölgy. – folytatta Gregorius, s közben nézte Bettina piros arcát.  
Wolf eközben úgy tett, mint aki semmit sem hall, tüzet gyújtott, lepakolta a fegyvereit úgy, hogy estlegesen könnyen kézre essenek elővette az elemózsiát egy bőr iszákból, s csak ekkor szólalt meg.
- Gyertek, gyertek szerelmes madárkák, még a végén éhen vesztek itt nekem, pedig élve lesz rátok szükségem, ha egyszer meg találok öregedni. - 
Wolf érezte, hogy a két fiatal szereti egymást, de legfőképpen azt tudta, hogy nevelt leánya , Bettina teljesen bele van bolondulva Gregoriusba. Nézte őket, ahogy a szerelmesekre jellemző módon, lopva egymásra pillantanak, egymásra mosolyognak, majd elkapják a tekintetüket más irányba. Nézte őket, nehéz szívvel. Az járt az eszébe, amit a fejedelem asszony mondott neki Gregoriusról. A két fiatal még csak nem is sejt semmit a közeledő veszedelmekről.
- Nekem nemsokára hadba kell vonulnom, szeretném biztonságban tudni az unokahúgomat. - Szólalt meg Wolf nehéz szívvel, s közben komoran figyelte Gregoriust. – Annak idején, sok csatában harcoltunk egymás oldalán az apáddal, s a bácsikáiddal. Akkor amikor nagyon sok barátunk elesett, megfogadtuk egymásnak, ha valamelyikünknek segítségre lesz valaha is szüksége, az fordulhat nyugodtan a többiek családjához. Persze ez téged nem érint, mivel te apádék halála után nemsokkal az udvarhoz kerültél. Így tehát, régen elszakadtál a múltadtól.-  
- Ez nem igaz, - csattant fel Gregorrius, s közben könnyedén felugrott ültéből. – Ez az egész feltételezés sértő. De neked elnézem, mert annak a nőnek a rokona vagy, akit szeretek! Ha igazából harcoltál az édesapámmal, akkor tudnod kellene, hogy nálunk mit is jelent valójában a család! -  
- Jól van, - szólt közbe Bettina egy kissé ijedten. Mivel ismerte mind a két férfit, tudta hogy könnyen rossz vége lehet ennek az egésznek, ami olyan szépen indult. – Hagyjátok már abba ezt a gyerekes viselkedést, civakodást. -  
- Ez nem civakodás! Csak arra voltam kíváncsi, hogy valóban Spitzernek tartja-e még magát. – Mondta Wolf. – Ugyanis az ő családját szeretném megkérni arra, hogy vigyázzanak reád, amíg vissza nem térek. -  
Gregorius szólalt meg sokkalta nyugodtabb hangon. – A családom előtt még te se tégy ilyen megjegyzést. -  
Csendben, elgondolkodva ettek tovább, s amikor már mindenki jóllakott Gregorius megszólalt.  
- Úgy látom, már mindenki befejezte az evést. Javaslom, induljunk el, hogy sötétedésre a faluba érjünk. -  
Rövid idő elteltével útnak eredtek. Wolf haladt elől, egy kissé lemaradva pedig követte őt a két fiatal. Beszélgettek az erdő állatairól, a fákról, saját magukról. Ahogy az út közeledett Gregorius falujához, a két fiatal úgy lett egyre csendesebb. Már kezdett sötétedni, amikor az egyik fa mögül eléjük toppant két fiatal legény. Alig érték el még a férfikort, de látszott rajtuk, nem egykönnyen hátrálnak meg, ha harcra kerül a sor. Az egyikük Siegfried, azonnal felismerte Gregoriust, s boldogan indult az érkezők elé.
- Édesanyánk örülni fog neked, kedves bátyám! – szólt Gregoriushoz. – De legalább annyira fog nektek is örülni szép hölgy, s jó uram. – fordította a fejét az idegenek felé.  
- Azt hittük, hogy valami miatt mégsem engednek el az udvarból. – szólalt meg a másik fiatal.  
- Velünk csak holnap tudtok találkozni, mivel őrségben vagyunk. -
- De erről egy szót se többet! – Mondta Siegfried – Mindent meg fogtok tudni időben, persze, csak ha az új vezető is akarja. – tette hozzá rejtélyesen. Közben a lovát egy harmadik őr elővezette a rejtekhelyről, nyeregbe szállt, s a kezével indulást intett. Ezt olyan határozottan tette, hogy mind a három lovas azonnal elindult.  
Wolf mellé csatlakozott, s kérdéseire kapott válaszok után, melyből kiderült, hogy mit is akarnak az idegenek csendben maradt. Az út hátra levő része teljes csendben poroszkáltak. A faluba érve, mind a hárman megdöbbentek attól az alaposságtól, mely elébük tárult. A falu római stílusú utcákat rejtett magába. Mindenfelé rendben tartott,szépen megmunkált házak álltak. Rendezett utca, mindenfelé fák, bokrok voltak láthatóak. Egy gyerekcsapat rohant az érkezők elé, s amikor Gregoriust megismerték egymást túlkiabálva üdvözölték. Belekapaszkodtak a lábába, s játékosan ráncigálni kezdték a lóról.
- Csak óvatosan, kis barátaim! – szólalt meg Gregorius nevetve. – A végén még szegény lovamat is ledöntitek a lábáról, engem pedig ketté fogtok szakítani. -  
Mindenfelől barátságos arcok bukkantak elő, s mosolyogva bólintva üdvözölték az érkezőket.
A hátuk mögül előkerült egy hat éves kislány és a négyéves testvére. Odatipegtek Gregorius mellé, a kisebbik leányzó összehúzott szemmel nézett rajtuk végig. Gregoriusra rámosolygott, Wolfot félrefordított fejjel figyelte, s amikor Bettinára ért a tekintete,végignézte tetőtől - talpig, ahogy ezt a nagy lányoktól látta. A többiek elcsendesedve figyelték, a kislány valahonnan a ruhái rejtekéből előhúzott egy hervadt virágot, s komoly hangon mondta.  
- Ha megmondod a neved, akkor ezt neked adom. -  
- Bettina a nevem, s köszönöm az ajándékodat. – hangzott a válasz. Közben Bettina leszállt a lováról, s mélyen meghajolt a négy éves kislány felé. A kislány próbálta utánozni a meghajlásban, de nem sikerült valami jól. A hervadt virágot nyújtva kezdte mondogatni a kislány.
- Bettina, Bettina. - Erre a többiek is elkezdték mondogatni, 
- Bettina, Bettina – s egyre hangosabbak lettek. Gregorius, aki eddig mosolyogva figyelt, felkapta a kislányt maga elé a ló hátára, s egy kis kört tett vele a szomszédos házak közt. Erre a többiek is lovagolni akartak. Egy ideig Gregorius bírta a gyermekek támadását, majd segítséget keresve nézett szét. Az egyik felnőtt végül megsajnálta s rászólt a gyerekekre. – Hagyjátok most pihenni őket, majd holnap lovagolhat az akire ma nem került sor A gyerekek szót fogadtak azonnal, s hangos kiáltozások kíséretében elkísérték őket Gregoriusék házához.  
Az egyik eldugottabb házból a közeledő hangzavarra kilépett egy középkorú, de csinos nő.
A legnagyobb lelki nyugalommal megállt a ház előtt, megszólalt.
- Üdvözöllek benneteket, gyertek, kerüljetek beljebb! – Ezután félre állt, s a kezével is nyomatékot adott a szavának. – Éppen jókor érkeztetek. Holnap lesz az új Degan-vezető választása, 
-közben a fiára nézett.- s téged is beneveztünk fiam az úrnő és fia személyes kérésére. -
- Anyám! Miért nem beszélt nekem erről senki az udvarban? – kérdezte Gregorius, miközben a lóról leugorva megölelte édesanyját – Egyáltalán meg fogok felelni az elvárásaitoknak? De legfőképpen, mi lesz az apámnak adott eskümmel? - 
- Erényes dolog, ha kételkedsz magadban, képességeidben, de csak azért mert még fiatal vagy. – szólalt meg Wolf. –Ez a tulajdonságod még a hasznodra is lehet, ha nem viszed túlzásba. Később viszont bíznod kell az ítélőképességedben, magadban teljes mértékben.-  
- Én már láttalak gyakorlás közben, - fordult felé Bettina – s mondhatom, fiatal korod ellenére elég jól küzdesz. Mellesleg azt is tudom, hogy az ifjú úr tanárai is jó véleménnyel vannak az egyéb tudásodról is. Ezek mellett a szerencse nálatok legalább olyan családi vonás, mint a becsület. - 
- Ez tényleg így van. – szólalt meg az édesanyja – Apád szintén ezt akarná, ha még élne. Így tehát tedd meg az ő kedvéért. -
Még sokáig beszélgettek a kandallóban lobogó tűz mellett, és nagy nehezen jó későn aludni tértek. Bettina Gregorius anyjával egy szobában aludt, Wolf megkapta Gregorius szobáját, Gregorius pedig leheveredett egy állatbőrre a kandalló előtt. Gregorius máskor alig tette le a fejét máris aludt, most sokáig forgolódott, nem tudott elaludni. Amikor nagy nehezen elaludt az édesapja jelent meg az álmában. Büszke tekintetet vetett rá, megsimogatta Gregorius haját s csendesen, mosolyogva mondta. 
- Büszkeség az, mi eltölt, hogy milyen nagyszerű ember lett belőled. Ne feledd soha, hogy a 
család becsülete, a családtagok egymáshoz tartozásán, hűségén alapszik De nekem most
mennem kell, ne feledd mi mindig veletek leszünk, ha szükséges! -  
Másnap reggel, amikor Gregorius felébredt, már mindenki fel volt. Az asztal körül ültek, s kiadósan reggeliztek. Gregorius örömmel vette észre, hogy Bettina s az édesanyja milyen jól kijönnek egymással. Wolf tegnapi szavai jutottak az eszébe, hogy itt akarja hagyni Bettinát, ameddig ő harcol. Gyorsan felugrott, kiszaladt a kúthoz, s egy vödör vízzel leöntötte magát. A kinti hideg egyből behatolt a bőre alá, de ő nem foglalkozott vele. Beszaladt a házba, letörölte magáról a vizet, majd jó étvágyat kívánt az asztalnál étkezőknek, s nem igazán törődve velük, nekilátott az evésnek. Reggeli után édesanyja /Gizella/ elküldte őket, hogy menjenek, s nézzenek szét a faluban. Gregorius csak most döbbent rá, milyen régen sétált csakúgy, céltalanul. Nézte a házakat, közben az egyik ámulatból a másikba esett. Gregorius rájött, hogy mi mindenből is maradt ki, már csak az elmúlt hét hónap alatt is. A főtérre érve látták, amint csaknem az egész falu ott szorgoskodik, készültek a vezető választásra. Wolf egyszer csak megállt, s Gregorius vállára tette a kezét.  
- Én úgy látom, el kellene még egy pár segítő kéz. – s választ sem várva odalépett az egyik csoporthoz – Hagy segítsek! Egy kis helyet adjatok. – mondta. A falu lakói örömmel fogadták a segítséget.
Bettina a díszítésben, míg Gregorius az esti tábortűz előkészítésében segített. Este felé már kezdtek hazaszéledni az emberek, amikor Gregorius elindult a temetőbe az apja, s bácsikái sírjához. Ott térdre ereszkedett, s imádkozni kezdet. Az ima után megkérte a halott őseit, hogy ne hagyják soha, hogy rossz döntést hozzon.
 
A teljes sötétség beállta után a falu felbolydult, mintegy méhkas. Öregek, fiatalok,de még az apróságok is a főtér felé nyomultak, ahol már szólt a gyűlésre hívó harsona. Égtek a fáklyák, s a tér közepén álló emelvényt az érkezők közrefogták. 
Gregorius hatalmas kétségekkel a szívében, az apja sírja mellől indult a főtérre, hogy csatlakozzon a többiekhez. Érkezésekor már majdnem az egész falu jelen volt. Ahogy ment át az emberek között erről is – arról is biztató szavakat hallott, ettől egyre bátrabban szedte a lábát. Mire az emelvényhez ért a gondoknak, kétségeknek utat adott, száműzte őket magától. Még az ellenfelei is, - akik csak most azok – barátsággal, meleg szívvel tekintettek rá. Ez talán adódott abból a tényből is, hogy ő is egy volt közülük.  
- A falu Degan-vezetőjének biztosítani kell a rendet, a munkákat összehangolni, gondoskodni kell az árvákról,  beszedni igazságosan az adókat, s még rengeteg dologra kell odafigyelni. 
Azúrnő s a családja kedvelte őket, ezért voltak kiváltságaik is. Ez a választás szintén ezek közé tartozott.– ezek futottak át Gregorius fejében, az előtte szóló két falubeli szavaira nem is tudott odafigyelni. Amikor rákerült a sor így szólt:  
- Ti mind ismertek engem! Tudjátok, hogy a család, a Deganok becsülete, ugyanúgy a mindenem, mint nektek! Tudnotok kell, nem felejtettem el, az apám halálakor tett ígéretemet. A bosszú éltető eleme, segítője lett minden napjaimnak. Ő hajt engem, nem hagy nyugodni, a beteljesülést várja. Én a harcnak szentelem életem. Legalább olyan jó harcos, kitűnő Degan szeretnék lenni, mint az apám, s az őseim voltak. Ez a falu a részem, - lassan körbe nézett, meg-megállt az ismerőseit figyelve- de nem fogadhatom el semmiképpen azt a nagyfokú bizalmat, mely azzal járna, hogy méltatlan legyek az ősein nevére, nevemre. Ez a ti megvetéseteket is jelentené.- erre a mondatra felmordult az egész falu. - Ennyit tudok nektek mondani, s remélem ez a szép falu, ez a fejlődés megmarad. Kedves édesanyám! Neked csak azt tudom mondani, hogy sajnálom a csalódásodat, de más úton kell járnom. Egy olyanon mely gonosz és ronda. -
Bettina felé fordulva így szól a lányhoz:
- Kedves, szép hölgyem! Az életem legszebb pillanata volt az, amikor megismertelek, a legrosszabb pedig ez a mostani. Mivel majd kétévi ismeretség után nem a kezedet kérem a nevelőatyádtól, hanem búcsúzni szeretnék. Remélem, nem gondolsz rám keserűen, rossz szívvel. Kérlek inkább úgy tekints rám, mint aki többre tartja a becsületét mindennél! Vélhetsz idiótának, de ez sem számít addig, amíg bosszút nem álltam. Teljesen biztos vagyok benne, hogy most rossz döntést hozok, s ezt később nagyon megbánom. De ennek így kell történnie!-  
- Kedves Gregoriusom! – szólalt meg Bettina elhaló hangon, könnyes szemmel – Ha kell, én az életem végéig is hajlandó vagyok várni reád, ha te is úgy akarod. Egy nőnek az a dolga manapság, hogy várja azt az embert, akit szeret, imád! A nagybátyám azt mondta a megérkezésünk után, -közben Wolfra nézett- ez egyedül az én döntésem. Ő nem fog beleszólni, kit választok. -
- Ha ténylegesen ez a döntésed, - szólalt meg Gizella – akkor maradj nálunk. Együtt jobban fog telni az aggódással, várakozással teli idő. Maradj nálunk! -
A falubeliek egy része elfordul, mert azt vették észre a komoly, harcedzett emberek is, hogy por ment a szemükbe, annak ellenére, hogy fuvallat sem volt. Néhány pillanatig teljes csend volt, de egyszer egy idősebb férfi bekiabált:  
- Csókold már meg! a mennydörgős mennykő csapjon le, ha nem így teszel! Utána pedig kérd meg a kezét! – erre nevetésre fakadt mindenki. A két fiatal a falubelieket nézte, mindenfelől biztató tekinteteket láttak körben. Lassan egymás felé fordultak, s apró, tétova mozdulatokkal fogták meg egymás kezét, majd lassan-lassan összeért a szájuk. Gregorius halkan, szinte súgva kérdezte: 
- Drága Bettinám! Leszel a feleségem? - Az igenlő válasz hallatán a főtéren hatalmas zenebona, üdvrivallgás tört ki. A vezető választás egyszeriben egy hatalmas eljegyzésbe csapott át. A falubelieket ez egyáltalán nem zavarta, sőt együtt örültek a két fiatal boldogságának. Úgy voltak vele, hogy a választás az nem olyan fontos, az ráér. Vannak az életben más események, melyeket nem szabad halogatni. Az emberek együtt mulatoztak, beszélgettek. A fiatalok és a kisgyermekek szintén együtt szórakoztak a felnőttekkel. A felnőttek pedig nem vették szigorúan a gyermeki csínytevéseket, sőt jókat derültek a csöppségek viccecskéin. Ezen az estén a falu nagy sokára tért nyugovóra.

-Köszönöm, hogy nevelt lányom biztonságban tudhatom, - szólt Wolf másnap reggel Gizellához – most már nyugodt lelkiismerettel megyek harcolni. -  
- Ez teljesen természetes, az adott szó engem ugyanúgy köt, mint aki a szavát adta, hiszen egy már család vagyunk. – felelt Gizella – Ez a lány már amúgy is a családom tagja, s aki őt bántja, az a családomat s engem bánt! Gregorius elkísér a találkozód helyszínére. Ígérd meg, hogy vigyázol reá, legalább annyira, mint én Bettinára!-
-Ebben bizonyos lehetsz, ha az isten azt akarja, inkább én adom az életem, de őt megvédem!-  
Az ajtó kinyílt, s Siegfried dugta be rajta a fejét. - Elnézést kérek a beszélgetés megzavarásáért, de gyertek ki gyorsan, ezt látnotok kell!-mondta.
A falu főterére most érkezett egy lovascsapat. Köztük volt az úrnő, valamint az ifjú úr. A falubeliek kitörő örömmel vették körbe az érkezőket, s boldog volt az, aki csak egy pillantást is kapott az ifjútól, aki korát meghazudtolóan ugrott le a lováról, s közben a szemét körbejártatta mosolyogva. Amint barátját Gregoriust meglátta gyermeki örömmel vette felé az irányt. Édesanyja felcsattanó hangjára mozdulat közben megállt, teljesen elkomolyodott. – Anyám parancsolja neked, - szólalt meg hűvös kimért hangon, s közben Gregoriust figyelte – azonnal térj vissza velünk a várba, s a nagykorúságomig azt csak velem együtt hagyhatod el. Vagy pedig, én el nem küldelek a szolgálatomból. –  
Ezek után gyorsan hátat fordított Gregoriusnak, aki a hallottaktól teljesen ledermedt. Elkeseredve, remény vesztve, bánatosan pillantott az ifjú után. Az úrnőre tekintve térdre hullt, s esdeklően, a fejét egy kissé oldalra fordítva, a karjait kissé felemelte.

- Fenséges asszonyom! – szólalt meg – Te! Aki sokszor anyám helyett az anyám voltál, légy hozzám oly kegyes, engedd hagy teljesítsem be a sorsomat! Tarthassam meg apámnak, s nagybátyáimnak tett eskümet! Hagy álljak bosszút a gyilkosokon, akik a te férjed gyilkosai is!-  
- Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap is. Azt reméltem, hogy ez sokkal későbben következik be.- szólalt meg az úrnő. Az előbbi szigorú, komor pillantása meglágyult egy pillanat alatt. – A falubeliek ezt tudják, úgy mint édesanyád is. Ezért sokszor együtt könyörögtünk az egy élő istenhez. Édesanyád arra kért a legutóbbi megbeszélésünkön, hogy engedjelek el a fiam szolgálatából. Sok vívódás után arra a döntésre jutottam a fiam tanárai, valamint a tapasztalt harcosaink véleménye alapján,… - ekkor felemelte a kezét, s jelzett! Egy kis kivárás után folytatta – úgy döntöttem,megfelelő a felkészülésed, s ezért nem tartalak tovább az udvaromban,megkapod az udvarom egyik legjobb lovát, valamint fegyvert, pénzt bocsátok a rendelkezésedre.- Ekkorra egy ébenfekete ménnel értek oda a kísérők. /A mén fel volt szerszámozva / Mellette hoztak egy másik lovat is mely tele volt pakolva zsákokkal.  
- Ezen zsákokban élelmet, megfelelő ruhát találsz magadnak. Remélem, nem fog zavarni, azon dolog, hogy a családom, a fiam címere van rávarrva. Kívánom, hogy harcolj, s ha kell halj meg becsülettel!